Márai műveiből sokféle ars poetica kiolvasható. Ugyanez figyelhető meg Az igazi című művében. Márai közkedveltségének okai is – természetesen szentenciaszerű és bölcselkedő, letisztult stílusa mellett – ebben keresendők. Az olvasók örömmel menekülnek egy-egy Márai regénybe, sokszor nem is válaszokat keresnek, nem a „bölcs Márai” megnyilatkozását várják, hanem kérdéseket várnak, problémákat, olyan bonyodalmakat, gondokat, melyekkel ők is szembesülnek saját életükben. Legyen szó akár identitástudatról, otthonról, hazáról, vagy akár nőkről, férfiakról, esetleg szerelemről. Természetesen ehhez szükség van az olvasóra is, nem arra, aki csak átfutja a sorokat és összerakja gyorsan a fontosabb cselekményszálakat, hanem arra az olvasóra, aki valóban olvas, megízleli a szavakat, hiszen „csak akkor kapsz a könyvektől valamit, ha tudsz adni is olvasmányaidnak valamit. Úgy értem, ha olyan lelket viszel feléjük, amely az olvasás párharcában hajlandó sebeket kapni és adni, hajlandó vitatkozni, meggyőzni és meggyőződni, s aztán gazdagodva attól, amit tanult a könyvből, életben, vagy munkában építeni abból valamit…”, írja Márai éppen Az igaziban.
Jelen regény is egy igen összetett alkotása a negyvenegy éves írónak. Tolla alatt egy felbomlott házasság két résztvevője mesél. Hosszú monológjaikból bomlanak ki kapcsolatuk csomópontjai és apró részletei. Felelevenednek a szép pillanatok, s a tragikum nélküli csendes elválást jelző momentumok.
A regény két fő szerkezeti elemből épül fel. Az első a nő és egykori feleség, a második a férfi és egykori férj gondolatait tárja elénk. A regénynek valójában elhanyagolható a valósidejű cselekménye. A férj barátjával egy kávézóban ül, ahol megpillantja korábbi feleségét és annak barátnőjét. Ez indítja be a regény gondolatfolyamát, melynek során a két retrospektív monológból megtudjuk a házasság, és a szerelem részleteit, örömteli, majd később szomorú pillanatait.
Megfigyelhető, hogy a két szöveg közül a férfié a kidolgozottabb, megfontoltabb, bölcsebb. Talán ez az egyensúly-eltolódás abból adódik, hogy Márai maga is férfi, maga is házas ember, ő is megtapasztalta a mindennapok szerelmét, az együttélést, a felesége iránti tiszteletet. Emellett persze ismeri a kísértést, a gyenge pillanatokat, ugyanúgy égeti az idegen nők pillantása, ugyanúgy eljátszik egy kaland gondolatával, még ha ennek megvalósításáig nem is jut el, gondoljunk csak Tolnai Klári iránti titkolt rajongására.
Először a szerelem pillanatairól beszél. A megismerkedésről, az izgalmas első lépésekről. Arról, amikor még minden újdonság, amikor még minden forró, és minden lázba hoz, amikor pironkodunk és szégyenlünk. Aztán jönnek a megszokás napjai, hetei, évei. Egyre inkább belekényelmesedünk a kapcsolatba, a házasságba. A korábban zavaró hibákba lassan belenyugszunk, elfogadjuk, ugyanakkor viszont unalmassá is válnak az együtt töltött pillanatok, eltűnik a korábbi heves – vagy a jelen esetben sosem volt – őszinteség:
„S csakugyan, most már tudtuk, hogy éveken át nem mertünk igazán és bátor pillantással egymás szemébe nézni. Félrenéztünk, másról beszéltünk. Éltünk, mindegyik a maga helyén. Csak éppen mindketten őriztünk egy titkot szívünkben – s ez a titok volt kettőnk életének értelme. És most kimondtuk.”
Egy bukott kapcsolatnál aztán hirtelen előkerül az őszinteség, előkerülnek az elhallgatott, vagy esetleg addig észre sem vett hibák. A „titok”, ahogy Márai fogalmaz, lelepleződik, a házastársak kiábrándultan várják a véget, várják az elválást és a friss levegőt, a változást. Nem szorulnak már tanácsra, egyszerűen túl akarnak esni rajta, mert tudják, hogy most ennek jött el az ideje:
„S mikor ott ültem szemközt vele, rosszkedvűen éreztem, hogy ez az út hiábavaló volt. Egyáltalán nincs "tanács" az életben. Minden megtörténik, ennyi az egész.”
Természetesen azonban ezzel nincs vége egy kapcsolatnak, hiszen egyik napról a másikra nem tudunk kitörölni valakit a szívünkből, lelkünkből. Tudjuk, hogy nem működött, mégis fejünkben, lelkünkben még nagyon nagy helyet foglal el. Tudni akarunk a másikról, foglalkoztat bennünket, sok gondolatunkat és óránkat köti még le egykori társunk. Márai ezt az átmeneti létállapotot „várakozásnak” nevezi:
„… betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést… Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel, és levegő után kapkod… Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában.”
Ebben a várakozásban sokszor minden értelmetlennek tűnik, elkedvetlenedünk, talán nem is eszünk. Szituációkat találunk ki, elképzelünk egy esetleges találkozást, elképzeljük, hogy majd talán könyörögni fog és felhív, no meg azt, hogy rosszabbul viseli majd nálunk ezt a várakozást, hogy végül mégis mi leszünk az erősebbek, és ő szorul ránk, nem pedig fordítva, hogy ebben a lelki tusában, melyben győztesek nincsenek, mégis mi kerekedünk felül. Az is lehet, hogy gondolatban szidjuk, és soha többé nem akarjuk látni a másikat.
Természetesen egy napon vége szakad ennek az átmeneti állapotnak, vége szakad a várakozásnak:
„De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod… nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben.”
Ezek után tovább indul az élet. Tele vagyunk tervekkel, újra teret engedünk esetlegesen rég elfeledett álmainknak. Gondolataink felszabadulnak, újra nagyobb szükségét érezzük a baráti találkozásoknak és az őszinte beszélgetéseknek.
Márai a férfi monológjába rejti a regény címében említett fogalom magyarázatát. A regény főmotívuma érdekesen bomlik ki, hiszen valószínűleg sokak számára úgy tűnhet, az író rendkívüli pesszimizmusa hatja át gondolatait. Valójában azonban nem teljesen erről van szó. Márai ugyan tagadja az igazi létezését, hosszan ízlelgeti és fejtegeti a bölcs férfi szavain keresztül, valójában azonban nem egy tragikus létszemléletet tükröz ez a beszéd. Sokszor ugyan úgy tűnhet, hogy ezek egy megfáradt, kiábrándult elvált férj szavai, de nincs erről szó. Hiszen Márai karaktere az igazi létezését tagadja, azonban a szerelemben megrögzötten hisz, és a tökéletlen iránti szerelem sokkal pozitívabb, sokkal átélhetőbb a hétköznapokkal küzdő ember számára, mint egy elrugaszkodott érzelemvilág, melyben egy tökéleteset imádunk. Aki pedig a tökéleteset hajszolja, az boldogtalanságra és örök elégedetlenségre ítéltetik:
„Valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is.”
Aztán egy idő után az is kifejezésre kerül, hogy hogyan csiszolódik egymáshoz két ember, alakulnak szokásaik, áldozatokat hoznak. Az ember kapcsolatban él, valami eltörik, elromlik, aztán egy idő után, ha már feldolgozta, megemésztette az előzőt, vége a várakozásnak és új szerelem vár minket a küszöbön. Talán döcögősen indul, talán ennél könnyebben megy, a lényeg, hogy mindent a nulláról kezdünk. Újra tanuljuk a fogalmakat: bizalom, kompromisszum, önfeláldozás. Egy idő után azonban már belefáradunk, vagy csak végre megleljük azt az egyet, akivel képesek vagyunk életünk végéig létezni. Márai úgy fogalmaz: „Egyetlenegy emberből kell megcsinálni azt a hangszert, amely minden dallamot érzékeltetni tud.” Hisz a türelemben, abban, hogy ezen múlhat egy párkapcsolat összhangja. Problémaként említi, hogy férfiak és nők sokszor nem tudnak bánni egymással, a szó azon értelmében, hogy egy kapcsolatban nem tudják, mikor mit kell tenniük, mikor van ideje az őszinteségnek, örömnek, szerénységnek, kielégülésnek. Talán nem tudnak, vagy nem is akarnak hasonlókról beszélni, megerőltetni magukat, és ezt a főhős egyszerűen „gyávaságnak” nevezi. Gyávaság azért, mert önmagukkal szemben sem lesznek így őszinték, gyávaság azért is, mert nem engedik fenntartás nélkül szeretni magukat. „Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség.” Az embereknek ugyanis szüksége van a szeretetre. Társas lény, ezt mindenki tudja és hangoztatja, mást jelent azonban, hogy az ember társaságra és mást, hogy társa vágyik. Az alapjában véve magának való jellemű egyén is vágyik egy társra, még akkor is, ha ezt nem mutatja ki. Mindenkinek szüksége van gyengédségre, szeretetre. Az egyén alapvetően két részre bontható, egyik része, amit a külvilág lát belőlünk, amit látni engedünk, amit mutatunk. Ezt nevezzük mondjuk úgy, hogy a ’blöff’ része jellemünknek, hiszen sokszor nagyobbnak mutatkozunk, sokszor hazudunk is, ha a helyzet megkívánja. Amennyiben képes rá lelkünk erősnek tűnhetünk, nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak. Nincs is ebben kivetni való, hiszen a külvilágnak semmi köze a mi igazi, teljes lényünkhöz. Ezzel el is jutunk lényünk másik részéhez, a gyenge, gyarló, függőségekre hajlamos, olykor perverz és modortalan énünkhöz. Ez csak akkor tud igazán levegőhöz jutni, amikor magunk vagyunk, amikor saját ritmusunk szerint létezünk, valamint akkor, amikor valakit beengedünk intim szféránkba. Itt pedig vissza is térünk a gyávaság gondolatához Márai regényében, ugyanis az, hogy valakinek valódi lényünket felvillantsuk rengeteg bátorság kell, hiszen számolnunk kell azzal is, hogy a szeretett egyén nem tolerálja majd hibáinkat. Mégis ez a legnagyobb megtiszteltetés, legnagyobb szeretet, hogy valakinek eláruljuk titkunkat, kiadjuk magunkat valakinek, hogy felfedjük valódi, és sérülékeny énünket, mind jó és mind rossz oldalát.
Természetesen a szerelem ezen túlmenően is tele van kockázatokkal. A szerelem nem egy ideális állapot, amikor szerelemre vágyunk akkor tévedünk, amikor idilli pillanatokra gondolunk, amilyenek a giccses romantikus filmekben vannak, amikor két mosolygó ember egymás karjaiba omlik. A szerelem sokkal inkább egy küzdelem, „komor erő”, ahogy a műben nevezi, s az indoklás: „a szenvedély nem ünnepel”. Márai a szerelmet egy olyan létállapothoz köti, ahonnan már nincs egy következő fejlődési szakasz, ami egy végpont, nem pedig zsákutca. A szerelem egyfajta önfeladás, életünk kockáztatása, valamiért, ami a mindenséggel egyenlő, ami mindenestől felemészt minket, amiben teljesen benne foglaltatunk, amin kívül már nem létezünk, nem is létezhetünk. Nincsen egyezkedés és kompromisszum, vagy blöff, pusztán beleadunk mindent, beleadjuk magunkat és várunk. Várunk, mint a magányra életünk végén, amikor kiürítjük lelkünket, hiszen erről beszél Márai. Talán itt fedezhető fel az élet nagy párhuzama szerelem és halál között.
Márai a műben nem csak az igazi létét és fogalmát taglalja. Olyan egyéb általános filozófiai kérdések megválaszolását is főhőse szájába adja, mint a boldogság, vagy ahogy ő nevezi „örömre való képesség módja”. Két szóban határozza meg ezt, mégpedig: „Alázat, és önismeret. Ennyi a titok.” Természetesen ez sem garancia semmire, példa erre a regény főhőse, aki bár kimondja a bölcs szavakat, mégsem találta meg a boldogságot, holott két nővel is „próbálkozott”.
Egyik központi témája még a regénynek a magány kérdése, és az ehhez kapcsolódó egyéb gondolatok, mint az elidegenedés, az önfeladás, és talán valahol ott rejtőzik egy-két mondat mögött az öngyilkosság és annak jogosságának taglalása is. A regény már abban a korszakban íródott, amikor felgyorsul a világ, a világháborús törekvések célba érnek, és a technikai fejlődés hatalmas sebességre vált, kialakul egy újfajta civilizáció, egy gyorsan fejlődő, rohanó gépesített világ, mely merőben más a korábban megszokottól. Nem csoda hát, hogy rengeteg filozófus és író foglalkozik az elidegenedés gondolatával. „Mintha kihűlt volna az öröm a földön.” Márai látja, hogy rossz felé halad a világ, hogy az emberek nem műveltségben, hanem egy „általános, titkos, gépi civilizációban” élnek. Véleménye szerint, a világ már elért egy bizonyos fejlettségi szintet, ahol már minden lehetséges, a technikai lehetőségek adottak egy kiegyensúlyozott jóléthez, melyet ezek a gépek biztosítanak. Ezek a gondolatok napjainkra talán még inkább helytállóak. Bármikor megfürödhetünk, bármikor leülhetünk a fotelba és megnézhetünk egy filmet a házimozi rendszerünkön, pattogtatunk hozzá egy kis kukoricát, vagy éppen vacsorát rendelünk az interneten keresztül. Minden adott, csak éppen az a valódi öröm hiányzik. Az ellenpélda, mely a műben elhangzik, az ókori Görögország: „Gyilkolták egymást és az idegeneket, irdatlan hosszú és félelmesen véres háborúkat viseltek, de bennük csakugyan élt valamilyen jókedvű és áradó közösségérzés, mert mind műveltek voltak, a szó mélyebb, írástudatlanabb értelmében, a fazekasok is…”
Ez a kiegyensúlyozottság pedig egy napi ritmust szül, egyfajta unalmas rendet, „s akkor nincs többé terv és szándék”. Belekényelmesedünk abba, hogy mindennek helye és időpontja van, mindent felcímkézünk, szinte minden percben tudjuk, mi zajlik a következőben. Szinte szolgákká válunk egy olyan életben, melyet sajátunknak hittünk, de már rég lemondtunk róla. „Minden fontos lesz, minden részlet, de nem látják, nem érzik többé az egészet, magát az életet...” Ijesztően összecsengenek a grass-i gondolatokkal, miszerint az ember amint feltalál valamit, rögtön a rabjává is válik.
Elmagányosodunk, s mikor ez már tudatosul bennünk, akkor feladjuk a korábbi küzdelmeket, beletörődünk és felkészülünk a halálra. Márai a halálról is őszintén beszél művében, mintha csak saját későbbi öngyilkossága is ezen forgatókönyv szerint zajlana le. Természetesen óvva int a korai, meggondolatlan öngyilkosságtól, a „csalástól”, amikor önzésből, vagy kényelemből vetnénk véget önkezünkkel életünknek. Végül azonban egy bizonyos életkorban aztán eljön az ideje, amikor már semmi „hiú és fölösleges” nincsen benne, amikor lelkünk megtelik a magány vágyával. Ekkor már jogunk van erre, ahogy a regényben elhangzik. Márai az élet szakaszait és időrendjét is felvázolja: „először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a munka, s végül itt a magány.”
A halál az a pillanat, amikor már nem kell foglalkoznunk a következményekkel, amikor már nincs további lépcsőfok, a szerelemben ugyanígy létezik ez az önfeladó pillanat. Ugyanúgy kiürítjük magunkat és odaadjuk a másiknak: „Minden igazi ölelés mögött a halál van”, „minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely már tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek.” Nincsenek kósza gondolatok, külső körülmények, egyszerűnek tűnik minden.
Az igaziból egy életre való bölcsesség olvasható ki, valószínűleg rengetegen rengetegféleképpen interpretálják, mindenesetre talán a lényeg az, hogy valamennyien megtaláljuk benne azokat a specifikus értelmezéseket, melyeket magunkévá tudunk tenni, melyeket ízlelgethetünk, melyekkel valódi olvasóként viselkedhetünk, úgy ahogy azt az író is elvárná, talán nem is elvárná, inkább csupán javasolná. A regény aktualitása mellőz mindenfajta idő- és térbeli korlátot, és a látszólagos klasszikus férfi-nő kapcsolaton túl rengeteg réteget, dimenziót tartalmaz, ezért is érdemes az állandó újraolvasásra. Nem annyira feltétel nélkül elfogadandó tanácsokat, hanem sokkal inkább elgondolkodtató, hétköznapi problémákat tartalmaz. Az író velünk töpreng a sorok között magányról, szerelemről, halálról és az igazi létezéséről. Ahogy a főhős mondja barátjának: „Csak élek és gondolkozom; ez minden, amit tehetek.”